….. végre megérkezett Holle anyóhoz. Már kezdtem azt hinni, hogy a kerekded, jóságos arcú anyóka soha nem fogja megunni a lusta lány semmittevését és nem parancsolja haza. Nem tudom, hogy mivel tölthette az idejét, de hogy a dunnákat nem rázogatta, az biztos. Végre havazik! Annyira szép, hogy még a függönyöket is széthúztam, nehogy az az áttetsző, lenge valami megzavarhassa a látványt. Tisztán szeretném élvezni, a maga valóságában. Reggeli „embertermészet-morzsa csipegetés” utamon, ahol tudatosan figyelem az emberek reakcióit, csupa negatív és keserű hozzáállás szóbeli megnyilvánulása jutott el a fülemig. „Az ördögbe, ez most minek kellett?” , „Már csak egy hiányzott!”, „Fene vitte volna el az ilyen időt.” (ebben volt még egy hülye szócska is az idő jelzőjeként, de az nem szép, azt nem írom le), „Komolyan, de most tényleg komolyan (fő a nyomaték!), van ember, aki örül ennek az idétlen havazásnak?”. Gondoltam, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel és jelentkezem, mint ember. „Én örülök neki. Csodaszépen esik!” . S valóban, rabul ejt a látványa. Más kérdés, amikor rabságban tart, mert azt én sem kedvelem annyira. A két fogalom között nagy különbség van, bár mindkettőben ott lapul a „rab” szó, ami – mint tudjuk és érezzük – negatív. A rabul ejt jelentése tele van kreativitással. Valami megfog, állapotba helyez, majd ennek hatására jól érzem magam.

Most őszintén, kedves Olvasók! Mikor essen a hó? Akkor, amikor a medve keresi a nevét viselő hagymáját, hogy a téli álom után rávesse magát?

Radnóti Miklós „előrejelzése” szerint a következő hónapban már olvadni fog:

„Ujra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyár odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.” (Naptár – Február)

S ha nem lenne elég a reményből, miszerint a havazás nem tart örökké, íme egy másik megközelítése:

„Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.”  (József Attila: Flóra - Hexameterek)

Addig is, örüljünk egy kicsit a hóesésnek. Hétvége van, hacsak nem szólít a dolgunk, még kimozdulni sem szükséges.

Meleg zokni, forró tea és egy kis muzsika:

https://www.youtube.com/watch?v=tiQiBBU7Lug

Az pedig, hogy a rendes lány mikor fárad bele Holle anyó dunnájának rázogatásába, majd kiderül. Jutalma pedig arany lesz, mikor a hó alatt szunnyadó magokból aranyló búzamező kápráztatja a szemet.

EdiTea