…. az pozitív, ugye? Klasszikus „vizsgálati módszer” az élethez való hozzáállás megállapításához, jelesül, hogy optimista vagy pesszimista alkat-e az ember, a pohármérce. Az a bizonyos vízmennyiség, mely a pohár feléig ér, minden titkok tudója. Egyesek szerint félig telt, mások félig üresnek látják. (Ha jót karunk magunknak és nem kívánjuk a „további vizsgálatot”, akkor mindenképpen az előbbire szavazzunk). Egyébként magam is az optimistább változat mellett teszem le a voksomat, mert az üres szót nem is kedvelem. Olyan hidegnek és ridegnek tűnik, semmi kedvesség nincs benne.
Az alapállást ezennel ki is veséztük. Nyilvánvalóan két nagy tábor áll egymással szemben, de egymás mellett él. Mindenkinek joga van úgy látni, ahogy akarja. Vannak olyan helyzetek, melyre azt kényszerülünk mondani, hogy „betelt a pohár!” Nem üres és mégis negatív sugallata van. Érdekes lenni tudni, melyik tábornál telik be előbb, mert az sem biztos, hogy a borúlátóknál. (Ha esetleg létezik pszichológus szakember olvasóm és van kutatási eredménye a témában, azt szívesen venném. Előre is köszönöm).
Tudomány ide vagy oda, nálam betelt a pohár! Törvénytisztelő lévén – félre téve szabadon szárnyalásom vágyát – betartom a szabályokat és a határidőket. Nem esik nehezemre. Fokozottan érvényes ez a szolgáltatóknak való fizetéskor és a hivatali ügyekben is. Felelős vagyok egy civil szervezetért. Tavaly május végéig – ki érti, hogy mi okból – „érvényesíteni” kellett a működést. Fentebb említett tulajdonságom miatt (is) ennek eleget tettem. Hivatalosan és nem baglyot küldtem, hogy vigye a hírt, hanem használtam erre a célra a jól bevált postai lehetőségeket. Én siettem, a beérkezésről a visszaigazolás éppen annyit késett, hogy az a bizonyos frász, már megkezdte a törögetésemet. Viszont, ami késett, nem múlott. Megkaptam. Na, ezt is kipipálhattam! – gondoltam magamban. Már jócskán lépkedtünk az őszi avarban, amikor az illetékes hatóságtól kaptam egy levelet, miszerint megtettem, amit kellett, de leszek oly bájos és kedves, az egyik tartozékát egy másik nyomtatványon küldjem be (nehogy már ne kelljen órákig szórakoznom a letöltésével és hogy gondolom, hogy nem szükséges nekem húszféle segédprogramot is installálnom egyetlen satnya kis sajtos papír miatt). Az ily módon kért nyomtatvány hivatalos formában, pecséttel, aláírással, határidőre!!!!!! célba ért. Megtettem „amit megkövetelt a haza”. Közben évszakváltáson estünk át, bár nincs hó, de tél van és a kedves, mosolygós postásom egy levelet hozott nekem. Nagyon pecsétes volt, rendkívül szigorú és nagyon bírósági. Azokban a levelekben, melyekben felbontáskor azonnal látható egy vastagon szedett „indoklás” szócska, az már jól nem kezdődhet. A tény mindig felette áll. (egyszer megpróbálom visszafelé olvasni az aláírástól). A puszta valóság pedig, hogy az alapítványom törölték a nyilvántartásból, mivel nem tettem eleget bejelentési kötelezettségemnek. Nemcsak betelt az a bizonyos pohár, hanem már túl is csordult. Erre az intézkedésre nincs magyarázat. Még jó, hogy nem kell pénzbüntetést fizetnem azért, mert időben cselekedtem, mégpedig azt, amit kértek. Tényleg ennyire hülye lennék?
Egyébként pedig vigyék is el! Ha kérhetem, akkor azt is jelentsék be, hogy még mi az, amit szeretnének elvenni. Időben, ha lehetséges, hogy még ki tudjam csinosítani az útra. Lehetőleg Mandula kutyám maradjon, mert nagyon érzékeny szegény, nem igazán kedveli a változtatásokat. Helyes kis jószág, megérteném, ha szemet vetnének rá.
Állati mérges vagyok! (nagyon pozitívan, persze, mert ez egy ilyen blog) J
EdiTea
