…..a repül. Különbség pusztán az igekötőben mutatkozik, bár mintha az el- és a ki-viszonyszavak ugyanazt jelentenék. Az idő elrepül, a fiókák kirepülnek. Megállíthatatlan folyamatok. Az idő esetében törvényszerű, viszont ha bármilyen utód valamiért a „fészekben” marad, akkor gyanítom, hogy ami a háttérében húzódik, az cseppet sem jó dolog.

Érdekes, hogy a természetes folyamatok esetében is hajlamosak vagyunk becsapni magunkat. Késleltetnénk a törvényszerűt, hogy lassabban jöjjön el, ami normális. Ők ketten, az idő és a fiókák cinkosok. Az előbbi súg, az utóbbi lassan próbálgatja szárnyait. Ketten azután megbeszélik, hogy mikor alkalmas a „széljárás” a repülésre. Míg az eltűnt idő soha nem tér vissza, a fiókák néhanap hazajárnak megpihenni, feltöltődni a fészekbe. Hiszen nem mennek el örökre. Kicsit körülnéznek a világban, rájönnek, hogy amit eddig kaptak, azt már maguknak is képesek megszerezni, s talán a hallásuk élesebbé válik. Figyelnek a neszekre, válaszolnak számos kérdésre és minden hangtól megkülönböztethetően meghallják a hazaváró éneket, mely a búcsúzáskor útnak indító lágy dallam, melyben szomorúság rejtőzik. Később bátorító, lelkesítő trillákat hallanak, majd egyre reményteljesebb, vidámabb muzsikát, hogy biztosan érezzék, hogy merre van a fészek.

Tegnap este – nem először – a repülőtéren búcsúzkodva a távolság fogalma átértékelődött számomra és különböző jelzők jutottak róla eszembe. Vannak közülük beláthatatlanok, melyek vége valahol „túl az Óperencián” található és vannak emberléptékűek. Mindkettőben volt már részem „fiókám” esetében és persze a távolság minőségétől függetlenül a tény ugyanaz marad, de a közel-távol ésszel felfoghatóbb.

A józanság az örömöt diktálja belém – egyébként is ez egy pozitív blog -, szerepemből adódóan is a felnőtt hozzáállás a helyénvaló. Ha jól belegondolok a természet rendjébe, akkor talán ez az átmeneti elválás nem is történhetne másként. Mi adtunk szárnyakat, mi kezdtük el óvatosan kitárni a világra nyíló ablakot és nem csodálkozhatunk azon, ha az szélesre nyílik.

Ezúttal a legkisebb királylány indult szerencsét próbálni, és mint egy rendes mesében, miután tisztességgel „leszolgálta” az esztendőt, aranyos ruhában tér vissza. (Bocs, ha még nem havazik, de nem Holle anyónál tartózkodik). Biztos vagyok az öltözetében, mert a tarisznyájában jóféle útravalót vitt magával.

Naponta többször elnézek abba az irányba, melyben ténykedését képzelem és minden nap gazdagabb leszek egy gondolattal, amit ő tanít nekem, amíg haza nem tér.

Most azt gondolom, hogy jól tettem, amikor nem sírtam a búcsúzásnál. Ha megteszem, akkor lehet, hogy elbizonytalanodik, mert azt gondolta volna, hogy amit tesz, az nem helyes. Egyedül már megtehettem. Egyébként is egy ausztrál írónő szerint ahhoz, hogy a lelki békénk megfelelő legyen, naponta tíz perc sírás szükséges. Nem mindig „érünk rá” erre és van, amikor bepótoljuk egyben. Leltárilag stimmel.

EdiTea