BoLdOG

Nem adom....

2014. december 07. 18:48 - EdiTea

a százasom! Az enyém! Nem mondom ki, de gondolom. Bevásárlási lázban égünk, ilyentájt legalább lelkiismeret furdalás nélkül. Majdnem kötelező tülekedni, cipekedni, esetleg ráérősen nézelődni. A nézelődést magam sem hagynám ki. Elsősorban nem is az árucikkekre „bambulok”, mert viszonylag célirányosan vagyok képes vásárolni. Az embereket nézem. A megnyilvánulásaikat és azt, hogy mennyire kínosan ügyelnek arra, hogy a lehető legkevesebbet kelljen kommunikálniuk embertársaikkal. „Nehogy már!” „Minek az?” – gondolják magukban és összeszorított szájjal pakol a bevásárlókocsikba a „megnémult” tömeg.

Régóta használt – és az egyik kedvenc – pszichológiai gyakorlatom aranybányája az ünnepek előtti – legyen az akár egy munkaszüneti napot megelőző – bevásárlások színtere. A gyakorlat megnevezése: szelíd provokáció. Célja: embertársak csigaházból való kicsalogatásának kísérlete. Kizárva az egyes tudományok ide vonatkozó definícióit és a várható lehetőséget, ebben az esetben reakcióként az egyszerű igen – nem opciók léteznek.

A gyakorlat a bevásárló kocsival indul. Tegyük fel, hogy befelé igyekszünk, tehát „szerezni” szeretnénk egyet. (később lesz majd a „szabaduljunk meg tőle” fejezet is). Gyakorlat indul! Alap, hogy rendelkezünk egy százforintos érmével, amit a kezünkben tartunk. Észrevesszük, hogy gépkocsink mellett két parkolóhellyel éppen befejezte a pakolást a szerencsés vásárló. Felcsillan a szemünk. Kommunikálni fogunk. Az emberi együttélés egyik szabályát próbáljuk ki a gyakorlatban. Odamegyünk a „kiszemelthez” és kedvesen mosolyogva – mutatva szép kis, kerek pénzünket – elkérjük a kocsit. Döbbent tekintet a ki nem mondott gondolat megnyilvánulása, majd – jó esetben – emberi hangon kiejtve: „Érme van benne!”. Magyarul: „Nem adom a százasom! Ez az enyém!”. Együtt – bár kissé lemaradva – indulunk a bevásárló kocsi parkoló felé és véletlenül észrevesszük, mikor embertársunk kiemeli a százast a kis kattanó szerkezetből. Végül is igazat mondott: a pénz is érme. Lehet, hogy kímélhette volna magát, ha korábban túlad a járgányon? Igen, de akkor meg kellett volna köszönni.

Következik a kocsitól való „megszabadulás” esete. Röviden: kipakoltál, felajánlod a szomszédnak, nem kérsz többet érte, mint egy százas. Nem kéri! Elindul, sorba áll, rángatja….. (esetleg beszorul), de nem kért az adományból. Miért? Rám kellett volna néznie, és esetleg meg kellett volna köszönni. Nem adom fel, „csakazértse!”.

A „gondolák közötti kommunikáció” nehéz eset. Esetleg tanácsot kérni  például a boroknál, amikor látszólag biztosra menő embertársunkkal hoz össze a jó sorsunk, majdnem reménytelen. Mi a fenének kérdezem én meg, hogy X borászat termékével kapcsolatban mik a tapasztalatai? Nehogy már rövidke párbeszéd alakuljon ki!

A pénztár a neuralgikus pont. Hacsak nem magányos vásárlók vagyunk és rajtunk kívül senki nem áll a pénztárnál, minden esetben két vásárló közé szorulunk. Nézelődünk, múlatjuk az időt és általában stresszelünk. De miért is nem beszélgetünk? A szelíd provokáció kisördöge bennem megmozdul. Azért is kezdeményezek! Nagyon szerencsés eset, ha kisgyerek is bekerül a képbe. Ők valamiért nem tudnak ellenállni nekem és sokkal kellemesebben telik az idő. Idősebb vásárlótársaimmal egyes termékekről beszélgetünk. Sorolhatnám. Mire kifizetem a megvásárolt árukat magam is és a megszólítottak is kicsit jobban érezzük magunkat. Lányaim szerint ez „ciki”, megőrülnek, ha együtt „shoppingolunk”. Ők egy más korosztály, ők szívesebben babrálják a kommunikációs eszközeiket sorban állás közben.

Tényleg ciki?

A kísérlet eredményét a következőképpen tudom összefoglalni: bevásárló kocsi „adás-vételekor” létezik menekülő útvonal és bekattan a „nem adom a százasom az enyém!” érzés szabadsága. A pénztárnál ketrecbe vagyunk szorítva. Nincs mit tenni. Oldódik a szájzár és néhanap bevalljuk, hogy milyen jól esett egy kis szóbeli érintkezés. Vannak olyanok is, akiknek egész napra csak ennyi jut.

Az autómban őrizgettem egy százforintos pénzérmét, aminek különösen szép fénye volt. Ez volt az én „arany százasom” és minden vásárlás után visszatettem a helyére. Az enyém volt. Nemrégen elcseréltem egy kedves nénivel. Csoda történt. Félúton elkérte tőlem a kocsit!!! Lehet, hogy jó irányba haladunk?

Az övé már kissé kopott, de én fényesnek látom. Lehet, hogy arany?

EdiTea

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekcsepp.blog.hu/api/trackback/id/tr716965175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.